Bevezető

Igyekeztem egy nem szokványos honlapot alkotni a manuálterápiáról, felvilágosítása céljából.
A manuálterápiával meglátásom szerint elsősorban a mozgásszervrendszeri problémák kezelhetőek a nyugati, hagyományos orvoslás kiegészítéseként, adott esetben alternatívájaként.

Úgy érzem, hogy kötelességem orvosként néhány, de annál fontosabb dologra felhívni az olvasó, esetleg kezeltetésre készülő figyelmét.  
Számos oldal van az interneten, ahol arról írnak, hogy itt, meg itt, ilyen-olyan fantasztikus technikákkal kezelik az emberek hát, derék, nyakfájdalmait, hogy elmulasztják az „idegbecsípődéseiket, porckorongsérvüket, sőt egyéb testi, lelki bajukat kézzel végzett kezelésekkel, blogokat használva, ahol agyba-főbe dicsérik őket.

Tegyük félre az túlzásokat és maradjunk tárgyilagosak!

A manuálterápia egy gyűjtő fogalom, több „iskola” és irányzat létezik. Mivel az ember anatómiája adott, így a Föld egyik pontján is úgy lehet csak kezelni, mint a másikon, hiába van számos irányzat. A manuálterápiás fogások évezredekre tekintenek vissza. A ma ismert irányzatokat leginkább az alkalmazott filozófiáik, illetve a fogások tárháza, a fogások ereje, lendülete, a preferált technikák és a művelőik anatómiai, egészségügyi ismereteink szintje különbözteti meg.
Magyarországon a leggyakoribbak a csontkovácsolás, orosz irányzatú manuálterápia, kiropraktika (chiropractic), oszteopátia (osteoptahy), de itt felsorolható a Yumeiho és thai masszázs, illetve újabban Magyarországon is terjedő kínai tui na (masszázs, manuálterápia), ausztráliai Maitland manuálterápia, új-zélandi Mulligan-manuálterápia (Brian Mulligan fizioterapeuta). Többségükben előfordulnak „ízületi kimozgatások, ropogtatások”. Ezek közül van, mely inkább masszázs és jobban hasonlít egy tetőtől talpig való kezelésre és van mely a panaszok alapján célzott kezelési forma.

A felsorolt számos iskola és irányzat közül a laikus számára nehéz lehet eldönteni, hogy melyiket is válassza. 

Fontosnak látom kiemelni, hogy az USA-ban az oszteopaták képzési szintje az orvosi diplomával ér fel és doktor cím használatára jogosít, addig például a thai-masszázst és Yumei-ho masszázst pár órában tanulók tudása az oszteopaták tudását értelemszerűen meg sem közelíti.
A csontkovácsolás kérdése, mely irányzat, mint írtam, szintén a manuálterápia fogalma alá tartozik, Magyarországon egy kényes kérdés.

Hogy miért kényes kérdés a csontkovácsolás?

Azért, mert a csontkovácsolás, alapvetően magyar hagyományokat őriz, és mint olyan, megőrzendő, tisztelendő. Ugyanakkor jórészt nem orvosok és jórészt semmilyen érdemi egészségügyi végzettséggel nem rendelkezők által végzett és jelenleg nem integrált semmilyen tudományosan is megalapozott, magyarországi, hivatalos egészségügyi képzésbe. 

Magyarországon hivatalos, az ÁNTSZ (Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat) és az Orvosi Kamara által elismert csontkovács képzés nincs. A csontkovácsolást általában egy egyszerű frissítő, vagy svédmasszázs oklevél, vagy Yumeiho-masszázs mögé, vagy egy OKJ-s (Országos Képzési Jegyzék), középszintűnek mondott (szerintem, mivel én is vettem részt ilyen tanfolyamon, így meg tudom azt az orvosi egyetem után ítélni, annál gyengébb szintű) képzés mögé, mint például az alternatív masszázs és mozgásterápia, vagy gyógymasszőri képzés mögé, az ÁNTSZ elől „rejtve” végzik. Azért használom a „rejtve” szót és idézőjelben, hiszen csontkovácsolásra nem kaphatnának ÁNTSZ engedélyt, ugyanakkor mindenki tudja, hogy dolgoznak csontkovácsok. Így egy kicsit disszonáns a helyzetük.   

Hogy ezt miért hozom fel?

Lehet valaki nagyon ügyes kezű, ismerhet önmagában, jó technikákat, lehet empatikus, odafigyelő, jó indulatú, de…
A problémát e tekintetben abban látom, hogy a fent említett képzések nem nyújtanak kielégítő egészségügyi ismereteket.
A megfelelő tudás hiányában (pl., ha valaki nem ismeri a szóba jövő betegségek tárházát, akkor nyílván nem is tud gondolni azokra, vagy ha nem ismeri a szerveket, azok vizsgálati módszereit, akkor vizsgálni sem tudja azokat), korrekt diagnosztika és differenciál diagnosztika (betegségek egymástól való elkülönítése) nem végezhető. Ennek köszönhetően, olyan betegek is kezelésre kerülnek, akiket nem szabadna ilyen technikákkal kezelni, mert kárt is lehet azokkal okozni (pl. csontritkulás esetén, vagy daganatos betegnél törést), illetve elmaradhat, vagy elcsúszhat időben a szükséges diagnosztika és szükséges kezelés, pl. daganatos betegnél, ami a beteg kárára válik, mert a nagy bajt fel nem ismerve nem küldik tovább megfelelő szakorvoshoz a pácienst.

Az esetek zömében persze nem történik baj, amikor kielégítő ismeretek hiányában „szenvedő” végez kezelést, mert a manuális kezelésre jelentkezők zömének nincs, a szó orvosi szemszögből vett komoly, vagy ha úgy tetszik súlyos betegsége. Ez nem azt jelenti, hogyha valakinek fáj az nem komoly, csak azt, hogy pl. egy derékfájásba, mely manuálterápiával vagy egyéb módszerekkel jól kezelhető (és ez az esetek döntő többsége), nem fog megrokkani vagy meghalni.
Magyarországon hivatalosan manuálterápiát csak orvos és gyógytornász végezhet. Az igaz, hogy azt is meg kell említeni, hogy a magyarországi Semmelweis Egyetemen akkreditált postgraduális képzés keretében (melyet én is végeztem) az alapképzés 6x40 órás kurzus, mely során száz fölötti fogást ismertetnek (olyanokat képezve, akik az emberi anatómiát és működését alapvetően ismerik). Ezt követhetett két továbbképző tanfolyam további 40 -40 órában. Hogy ez mind mire elég? Jó kérdés.

Gyógytornászok és a manuálterápia

Tudom, hogy sok terapeuta nem fog ezért a mondatért sem szeretni. Sajnos a gyógytornászok manuálterápiás kezelési szabadsága is hagy némi kívánni valót maguk után. Ha a józan észt elsőre a fent említettek alapján kútba dobjuk, akkor legalább elővehetjük a jogszabályokat támaszul, hátha azoktól ismét megjön az eszünk: „A betegség megállapítása és a terápiás terv elkészítése, a beteg egészségi állapotának figyelemmel kísérése orvosi feladat.” „A tevékenység végzésére képesített nem orvos személy az orvos által felállított diagnózissal kapcsolatos terápiát nem módosíthatja, a beteget nem kezelheti előzetes orvosi vizsgálat nélkül, illetve az orvosi kezelés alatt álló személy esetén köteles konzultálni a kezelést végző orvossal”. (11/1997. (V. 28.) NM rendelet). Ezek alapján a gyógytornászok az ajtón beeső, orvos által nem vizsgált és véleményezett beteget nem kezdhetnének el kezelni manuálterápiával…

Van még egy jogszabály, amit érdemes ismerni, amit a jogalkotók nyílván abban a hiszemben hoztak, hogy a pácienseket védjék. Az 11/1997. (V. 28.) NM rendelet 1. számú melléklete alapján gerincmanipulációs műfogást csak orvos végezhet. Azaz kis amplitúdójú, gyors mozdulattal járó kezelést, ha úgy tetszik „gerincropogtatást” csak orvos végezhet. Gondolom, hogy a csak szó jelentését nem kell senkinek magyarázni.

Azt viszont kiemelendőnek érzem, hogy véleményem szerint a gyógytorna gyakran elengedhetetlen kiegészítője a manuálterápiának.

Ebből adódik, hogy az orvos manuálterpeuta és a gyógytornász közös munkája igen hatékony lehet.

Hogy miért hangsúlyozom mindezt?

Mert orvosként látva a világot tudom, hogy az ellátás minőségének meghatározása, kontrollja, azaz a minőség betartatása milyen nehézkes. Félre értés ne essék, szó nincs arról, hogy az orvosok istenek lennének és ők bármit megtehetnének az egészségügyben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az orvosi képzéssel igyekszenek az országok egy nagyjából uniformizált, magas szintű, a mai tudományos ismereteken alapuló tudást biztosítani az orvosi egyetemet elvégzők számára, ezáltal az emberek lehető legbiztonságosabb gyógyítást biztosítani.

Az állam és a jogszabályok által nem meghatározott rendszerű, szintű, tartalmú képzések minősége, ellenőrizhetősége kérdéses.
Mindenki, aki beteget kezel felelősséggel tartozik a az általa végzett tevékenységért. Ez alól senki nem szabadna, hogy kivétel legyen. Aki orvosként végzi a manuálterápiát köteles felelősségbiztosítást kötni, másként nem is kaphat működési engedélyt, melyet az ÁNTSZ ad ki, valamint köteles a betegről dokumentációt vezetni.

Nos, akinek nincs ÁNTSZ engedélye manuálterápiára, az jó kérdés, hogy éppen milyen jogon tevékenykedik és kezel, a felelősségre vonhatóság kérdését nem is említve.

Azt itt szintén érdemes megjegyezni, hogy attól még, hogy valaki orvosi egyetemet végzett nem biztos, hogy az általa választott szakirányhoz, specializációhoz idomul a manuáltrápia…

Hogy milyen komplikáció léphet fel?

Néhány súlyos példa:

A felsoroltak ne riasszák el, hiszen járunk a fogorvoshoz is, oltást is kapunk, és szükség szerint műtétet is végeznek rajtunk, tehát rizikónak tesszük ki magunkat, csak gondolkoztassák el, hogy kihez mennek kezelésre!

Néhány teoretikus kérdését fel tennék a kedves olvasónak. Megengedi?

Ha a fenti kérdések közül bármelyikre is nem a válasz, akkor esetleg tűnődjön el azon, hogy vajon milyen minőségű volt az ellátása…
A fentiek hiányában az esete olyan, mintha bemenne egy fekete dobozba, ott történne valami, majd a másik oldalon kidobnák és lesz, ami lesz… Ha dokumentum nem született a kezeléséről, akkor utólag azt is le lehet tagadni, hogy járt a kezelésen… és hogy tényleg beleegyezett-e, de mibe?!

Ízelítőül néhány kórkép, illetve betegség forma, mely kontraindikációja (azaz ellenjavallata) a manuálterápiának:

Ön szerint a megfelelő egészségügyi végzettséggel nem rendelkező „terapeuta” ezeket az eltéréseket felismeri, tudja azokat a helyén kezelni?

Orvosként sajnos időről-időre találkozom kollégáimmal a kórházi ügyeletben olyan szerencsétlenül járt betegekkel, akik jóhiszeműen elmentek fájdalmukkal egy csontkovácshoz, vagy masszőrhöz és egy „kicsit” fordult csak rosszabbra a helyzetük, esetleg műtétbe torkollott az esetük. Ezekről valahogy mégsem hangos a média, sem a honlapok, melyek minden féle kezelést kínálnak…  

Zárszó

Személy szerint üdvözítőnek tartanám, ha a csontkovácsolást is integrálni lehetne a magyar, hivatalos egészségügyi képzésbe és annak megfelelő helyét foglalhatná el.